Hullát játszani ilyen jó? – avagy valahogy így kezdődött… „véletlenül”

Ezt a könyvet fiatal lányként olvastam ennyire rongyosra

Valószínűleg meglepődtem volna, ha akkor meglátom a jövőt. Csak egy könyvet rendeltem, aminek mágnesként vonzott a címe:

Alcíme a „Jóga és személyiség” volt. Dr. Weninger Antal írta. Betiltott szerzőként, úgy emlékszem, ez az első könyv, amit jó negyven év után kiadtak tőle. A második világháború előtt elismert orvosi szaktekintélyként gyakran publikált, de mivel a jellemfejlődést éppolyan fontosnak tartotta, mint a test gyógyítását, publikációi elég hamar a náci Németország elleni kiáltványokká váltak, a szocializmusban pedig a materialista szemlélet ellen szóltak, így került évtizedekre tiltólistára a kiadók számára.

…de térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a sorsfordító mozdulathoz, ami a könyv megrendelésére késztetett, és ami ennek a blognak is az okozója, holott fogalmam sem volt arról, ki a szerző, és a jógáról is csak annyit tudtam, hogy valami amerikai edzés fajta, amivel Colombo csodált hősnői tartják formában magukat.

Tizenéves fiatal lány voltam – így visszagondolva – embertelen és hátborzongató életmóddal. Viszont tele energiával, életkedvvel, reménnyel, mint a fiatalok általában. Talán nekem ez utóbbiból több is jutott, hiszen kibírtam és meg is oldottam azt a poklot, amiben éltem.
Mikor anyámat utolsó hónapjaiban beszélgetésre szerettem volna bírni, mindenfélét kérdezgettem tőle. Egyszer arról faggattam, hogy szerinte mi a legjellemzőbb tulajdonságunk, nekem és a húgomnak.

Tini lányként

„…te mindig olyan hamar tudtál nevetni, akármilyen rossz dolog történt veled, rövid időn belül nagyon vidám tudtál lenni… már egészen kicsinek olyan voltál!”

Ez volt az én jolly jokerem, a lap, ami később is mindent ütött. Bár időnként volt olyan érzésem, hogy ha az élet ilyen alaptermészetet ad valakinek, csakis azért teszi, hogy később jól felképelhesse azzal a felkiáltással, hogy „na, most röhögj! Még mindig röhögsz?! Van kedved nevetni?!” Volt. Sokáig mindig volt.
Ezért gondoltam azt, hogy fulladhatok én naponta akár százszor is, ez egyszer el fog múlni, valahogy el fogom múlasztani, Teljesen biztos voltam benne, hogy sikerülni fog és teljes életet fogok élni.

Nem szeretnék nagyon belemenni, csak röviden vázolnám, milyen életet éltem akkoriban, tizenéves, életre éhes, fiatal lányként, már lassan egy évtizede. Asztmás rohamaim voltak, gyakorlatilag a végső stádiumig megkínzó fulladások, amikor az ember feje felfúvódik, majd lassan ellilul. Ha orvos volt mellettem olyankor, mindig be akart rakni valahova, mert hogy ezzel nem lehet játszani, csakhogy én már rengetegszer be voltam rakva valahova, ahol ugyanez ment, azzal a különbséggel, hogy nem a szüleim pánikoltak a fejem felett, hanem a nővérek és orvosok rohangáltak körülöttem. Úgyhogy egy idő után, aki ismert, kezelt, mindenki feladta, hiszen már mindent kipróbáltak rajtam.
Ha mégis kórházba kerültem, mert ez is elég gyakran megesett, döbbenten bámultam a sírdogáló, kis, kövérkés negyvenes nőt a szomszéd szobából, amikor megtudtam, hogy ő azért sírdogál, mert volt egy rohama, amikor majdnem megfulladt. Egy? Nem értettem, miért bőg akkor most? Most nincs rohama, napokkal ezelőtt volt, akkor miért bőg most? Nekem azóta tíz volt, ez hülye! Így gondolkodtam én akkoriban, mivel már lassan egy évtizede nem aludtam át az éjszakákat, és még ha csak egyszer ébredtem volna szélsőséges fulladási rohamra, de általában ez két-háromszor is előfordult egy alvás alatt, ébredni pedig mindig arra ébredtem, hogy rohamom van. Osztálykirándulásokon, iskolaórákon, buszon, bárhol és bármikor és mindig.

Elkezdtem két párhuzamos életet élni. Az egyikben pokoli kínok közt rettegtem, hogy meghalok, a másikban pedig olyan

Gyerekkoromban

voltam, mint a kortársaim.

…és a két élet semmilyen ponton nem találkozott…

Mihelyt elmúlt a roham, átkapcsoltam, mintha nem is lett volna. Talán így is marad, ha nem jön a serdülőkor, amikor egyre gyakrabban maradtam ki bulikból, összejövetelekből, ha pedig el tudtam menni, az is biztos volt, hogy lesz rohamom, míg ott vagyok.

A folytatáshoz kattints ide!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .