Akkoriban kaptam rá az életrajzokra. A regényekkel szemben verhetetlen előnnyel bírtak számomra, mivel igazi emberekről szóltak. Azok a dolgok, azokkal a híres, különleges emberekkel valóban megtörténtek, és egy valamit egészen biztosan bizonyítottak: hogy az élet soha nem marad ugyanolyan, minden és mindenki változik, ráadásul jócskán bele is szólhatunk.
Valószínűleg akkor is éppen valami életrajzot kerestem a vasárnapi újság könyvrendelős mellékletében. Az ilyesmi még újdonság volt, nem dobtuk azonnal a papírgyűjtésbe, alaposan átlapoztuk, hiszen a rendelést is meg kellett gondolni, mivel az is postai bedobós lappal történt. Egészen tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elolvastam a címet:
Az idő partján
Egy darabig néztem, ízlelgettem, nagyon tetszett. Nem is tudom, mire számítottam, csak misztikus és sokat sejtető volt számomra, mintha régi korok titkos üzenetei érnének utol. Tovább olvastam. Az alcíme:
Jóga és személyiség
A varázslat fokozódott, azt ígérte számomra, hogy a könyv nem más, mint az igazi egyéniséggé válásnak az útja. Egyébként dr. Weninger Antal tollából a jógáról olvasni, valóban az.
„Minél kevesebb képet tartalmaz egy jóga-könyv, annál értékesebb!” – ez volt a véleménye, és ő maga szigorúan tartotta is magát hozzá. Egyetlen kép sem volt az egész könyvben. A majd háromszázötven, sűrűn teleírt oldalból alig tíz szólt az ászanák kivitelezésének leírásáról.
Viszont a savászana, vagyis a hullapóz leírása kétszer-háromszor olyan hosszúra sikeredett, mint az összes többié együttvéve. Akik valamit konyítanak a jógához, most lehet, hogy somolyognak kicsit. Mert mi a hullapóz? Lefekszel a földre, a légzésedre figyelsz, hagyod, lazítasz és kész!
Szerencsémre itt nem csak ennyiről volt szó. A szerző olyan mesterien vezette fel a témát, hogy nem lehetett nem az emberiség megmentőjét látni a hullapózban. Először arról mesélt, hogy a keleti jógi mesterek valóban képesek felemelkedni a földről lótuszülésben és lebegni, valóban tűzön járnak, szöges ágyon fekszenek, és nem lesz semmi bajuk, mert az erejük az elméjükben van. Majd szépen rávilágított arra is, hogy mekkora butaság ilyesmire pazarolni ezt az energiát, mikor a jógik képesek akár a belső szerveik működését, a vérsejtjeik számát is befolyásolni, és emlékszem csodálatos gyógyulások történeteire, akiknek az segített, hogy ebben a bizonyos hullapózban egészségesnek képzelték a beteg szervüket. Minél hosszabb időt töltöttek ebben az állapotban, annál nagyobb gyógyulások történtek.
Nekem nagyjából ennyi elég is volt, hogy szenvedélyesen elkezdjem gyakorolni. Végiglazítani a testemet porcikáról porcikára, a lábujjaimtól a fejem búbjáig, lassan, türelmesen – bár ez nem mindig ment – azután elképzelni, hogy egészséges a légcsövem, a légzésem, teljesen egészséges vagyok.
Nem tudnám szavakkal leírni azt az érzést, mikor életemben először éltem át a teljes, tökéletes felszabadultságot, könnyedséget, repülést, felhőtlenséget, azt az igazi egészséget. Mikor először megéreztem, hogy én maga vagyok a könnyed, felszabadult légzés!
Azt hittem, hogy nálam van a szent grál! Megtaláltam! Itt van! Egészségesebb vagyok, mint bárki más a világon! Gyönyörű volt, nem csak hittem már benne, nem csak kipróbáltam, hanem éreztem, zsigereim, lelkem legmélyéig tudtam, hogy a rohamok elmúlnak. Elmulasztom!
Nem múltak el. Még évekig nem múltak el, viszont ehhez a lazító gyakorlathoz, újra és újra visszatértem, főleg mikor válságosra fordult a helyzet. Valamelyik nyáron annyira rossz állapotban vittek be, hogy napokig nem voltam teljesen magamnál. Ez volt a nagy fordulópont, miközben hörögtem és lógott ki a kezemből az infúzió, az orromból az oxigén, állandóan csak az járt az agyamban, hogy milyen egészségesen lélegezni. Eszelősen erre koncentráltam, semmi másra nem reagáltam, megszállottan fixáltam a gondolataimat arra, hogy meggyógyulok. Felsejlettek fejek az ágyam végében, anyué, az egyik orvosé, a másik orvosé, de hogy valójában mennyi idő telt el egy-egy aggódó fej között, arról fogalmam sem volt. Két és fél – három napig tartott ez a lidércnyomás, de győztem, és még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a hullapóz gyakorlásába.
Ez időtájt úszott be a színházmániám a képbe. Egy 13 részes angol színháztörténeti sorozat volt benne a ludas. Itt hallottam először Sarah Bernhardt azon szokásáról, hogy egy kibélelt, virágokkal és gyertyákkal körberakott koporsót tartott a nappalijában, és abban fekve lazított a fellépések között. Borzasztóan bizarrnak gondoltam, de az elképzelés, hogy ha meghalunk, akkor minden fájdalom, szenvedés eltűnik belőlünk, nagyon megtetszett. Úgyhogy ezzel a kis sarahbernhadtos haláljátékkal turbóztam fel a hullapózomat.
Elengedni! Mindent elengedni, minden elenged, szabad vagyok!
Bejött!
Valahogy, lassan, szinte észrevehetetlenül, ritkulni kezdtek a rohamok. Napközben egyre ritkábban fulladtam, sőt, tornázni is elkezdtem. Egy reggel aztán már nem rohamra ébredtem, hanem csak úgy, felébredtem, és egyre több ilyen reggel lett, míg végül az lett a normális, hogy csak úgy felkelek, mint bárki más.
Ez volt az én első kalandom a tudatos teremtés útján. Ha itt vagy még velem, és még olvasol, szívesen megkérdezném, számodra mit jelent a tudatos manifeszáció, a tudatos teremtés? Ugyanis mindig az a leghitelesebb bizonyíték számunkra, amit magunk tapasztaltunk meg. Gondolom, neked is van hasonló történeted, bár remélem, nem ennyire szélsőséges, de talán van. Valami, amitől tudod, hogy többre vagy képes, ezért keresed a lehetőségeket.
Szeretettel: Enikő
Ha érdekel, mit tartok most, néhány évtized után, a legfontosabbnak a tudatos önismereti úton, kattints ide, és töltsd le a tudatos teremtés minikurzust!
…vagy olvasgass tovább! Esetleg írj és kérdezz, szívesen válaszolok rá!
A bejegyzés első részét ide kattintva olvashatod el!
