Mennyi ideig tart megváltoztatni egy korlátozó meggyőződést?

Biztosan neked is ismerős az érzés, amikor valamiről már előre tudod, hogy ez így nagyon nem lesz jó! 

Eltervezed, hogy eladod a lakást, jönnek az érdeklődők, ha nem is túl sűrűn, de jönnek, és az ár persze egyiknek sem tetszik. Te pedig eldöntötted, hogy még egy jó darabig nem engedsz az árból. 

Azután egyszer, egy szép napon megjelenik a „tökéletes vevő”. Jön, megnézi, és tényleg mindent alaposan megnéz, de szerelmes a környezetbe, látod, hogy a lakásba is. Majd, amikor hozod a kávét, észreveszed, ahogy az ügynökkel bólintanak egymásnak, hogy igen, ő ezt akarja. Felújítja, amit kell, de ez neki nagyon tetszik.

Leteszed a tálcát, töltesz, mosolyognak, és két hörpintés között közli is a modern, barna bőrdzsekis családapa, hogy igen, döntött, és ha nem gond, eljön a családdal is valamelyik nap. 

Minden megy, mint a mesében, csak éppen nem jó az időpont, amit megbeszéltünk, mert a feleségének fogorvoshoz kell mennie, letörött a foga. Sebaj, akkor már csak két hét múlva tudunk találkozni, de ne is fogadjak újabb érdeklődőket, mert megveszik, a feleségének is biztosan tetszeni fog.

Eltelik egy-két hónap, a családdal még mindig nem nézték meg, valami állandóan közbe jön, és az a halovány gyanúd támad, hogy itt valami nem stimmel. Lehet, hogy a pénz miatt csinálják? Lehet, hogy nincs is feleség? Lehet, hogy egy másik ingatlant kell eladnia ahhoz, hogy pénzhez jusson? 

Érzed, hogy a sarkadra kellene állnod, de akkor mi van, ha nem veszik meg? De hát így sem úgy fest, hogy lesz belőle valami! Az ár magas, de nem engedhetsz, mert az adó, ugye…  Más eddig nem akarta megfizetni az árat. 

Elkezdődik egy huzavona benned, majd eszedbe jut a pozitív gondolkodásosdi. Gondolkodj pozitívan! De hogyan? Mennyi ideig tart megváltoztatni egy korlátozó hiedelmet? Mi van, ha közben elslisszol? De hiszen nem is vevő, technikailag még csak érdeklődő! – szólal meg egy hang a fejedben. Majd az elméd csavar még egyet a játszmán: milyen hiedelemmel lepkéztem be egy ilyen vevőt? 

Az elmeping-pong még nagyobb fokozatra kapcsol: akkor most gyorsan át kell írnom a meggyőződéseimet úgy, hogy két hónapon belül eladjam a lakást! Át lehet úgy írni? Mennyi ideig tart átírni egy ilyen meggyőződést, hogy tökölődő vevő helyett olyat vonzzak be, aki jön, vásárol és slussz-passz? ÁÁÁ, inkább azzal foglalkozz, hogy az új lakásod olyan legyen, amilyet szeretnél, inkább azt programozd! Mennyi ideig tart egy megfelelő lakást programozni, hogy megvalósuljon? 

Ekkor észreveszed, hogy kapar a torkod, és az is eszedbe jut, hogy a szemed is szúrt reggel. Hiába, az egészséget minden nap kellene programozni! Azt kellene először. mennyi ideig tart átprogramozni, ha folyton megfázol?

…és a főnöknőd is! Szent egek, mindig úgy kikészít! Át kellene programozni magam, hogy ne vegyem fel az ordítozásait! Vagy még jobb: azt kellene programoznom, hogy higgadtan megmondom neki: nincs joga így beszélni velem! De akkor repülök! Sebaj, majd átváltoztatom úgy a gondolataimat, hogy azonnal találjak új munkát! Mennyi ideig tart egy jó, új munkát programozni?  …és ha csak Bécsben találok? A párom egész biztosan nem jön velem oda! … át kellene programoznom…. 

laughing

Az igazság viszont az, hogy minden önazonos célunk egy irányba visz minket. Ha konkrétumokat programozol, és azokra figyelsz, azt fogod tapasztalni, hogy rágörcsölsz arra, hogy konkrétan azt kapd, amit szeretnél. 

Ha viszont arra koncentrálsz, hogy hogyan akarod érezni magad, mikor teljesül a kívánságod, akkor egyetlen feladatod az lesz, hogy a jelenben létezve, rugalmasan reagálj az adódó helyzetekre. 

Azt hiszem az időre, hogy pontosan mennyi ideig tart ezt, vagy azt átprogramozni, a legtisztább választ Dr. Carolyan Leaf adta, de az ő megfigyelései elsősorban a traumák szakemberek nélküli feldolgozásával kapcsolatosak. Ő 60 napot figyelt meg a kutatásai alapján, de csak akkor, ha egyetlen napot sem hagysz ki közben. Méghozzá úgy, hogy az első 30 napban napi 5 percig gondold végig az alábbi folyamatot. Majd a következő 30 napban már csak a javított verziót ismételgesd magadban. Módszere öt lépésből áll:

1. Lépj hátra a helyzetből, lélegezz mélyet, nyugodj meg!

2. Először tudatosítsd a gondolatot, ami rossz érzést vált ki belőlet

3. Fogalmazd meg pontosan, mi is történik, például: „van egy érdeklődő, aki már-már vevőként viselkedik, folyamatosan telefonálgat, tologatja az időpontokat, de konkrétumokról, hogy a vásárlás mikor és hol történik meg, még nem volt szó. Téged pedig ez nagyon frusztrál.

4. Gondold végig, mi volna az egészséges viszonyulás! Ha kiállnál magadért, és ultimátumot adnál: akkor szóljon, ha már biztosan megveszi, esetleg még egyszer eljöhet megnézni a családjával, de te tovább árulod addig is.

5. Azután már csak a javított, egészséges hozzáállást foglamazod meg újra. 

Ez a megfigyelése konkrétan a téves gondolkodásra, traumák feldolgozására vonatkozott, de azt is megfigyelte, hogy azok a páciensei, akik ezt a módszert az életükbe beépítették, idővel jóval felszabadultabb, kiteljesdettebb életet éltek, mint azok a páciensei, akiknek traumáival a hagyományos terápia keretein belül foglalkozott. 

Vagyis nem az idő a fontos, hanem az irány, amit egészen pontosan egyetlen dolog jelez: hogyan érzed magad most?

Hatalmad a mostban van.

Hullát játszani ilyen jó? – avagy valahogy így kezdődött… „véletlenül”

Ezt a könyvet fiatal lányként olvastam ennyire rongyosra

Valószínűleg meglepődtem volna, ha akkor meglátom a jövőt. Csak egy könyvet rendeltem, aminek mágnesként vonzott a címe:

Alcíme a „Jóga és személyiség” volt. Dr. Weninger Antal írta. Betiltott szerzőként, úgy emlékszem, ez az első könyv, amit jó negyven év után kiadtak tőle. A második világháború előtt elismert orvosi szaktekintélyként gyakran publikált, de mivel a jellemfejlődést éppolyan fontosnak tartotta, mint a test gyógyítását, publikációi elég hamar a náci Németország elleni kiáltványokká váltak, a szocializmusban pedig a materialista szemlélet ellen szóltak, így került évtizedekre tiltólistára a kiadók számára.

…de térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a sorsfordító mozdulathoz, ami a könyv megrendelésére késztetett, és ami ennek a blognak is az okozója, holott fogalmam sem volt arról, ki a szerző, és a jógáról is csak annyit tudtam, hogy valami amerikai edzés fajta, amivel Colombo csodált hősnői tartják formában magukat.

Tizenéves fiatal lány voltam – így visszagondolva – embertelen és hátborzongató életmóddal. Viszont tele energiával, életkedvvel, reménnyel, mint a fiatalok általában. Talán nekem ez utóbbiból több is jutott, hiszen kibírtam és meg is oldottam azt a poklot, amiben éltem.
Mikor anyámat utolsó hónapjaiban beszélgetésre szerettem volna bírni, mindenfélét kérdezgettem tőle. Egyszer arról faggattam, hogy szerinte mi a legjellemzőbb tulajdonságunk, nekem és a húgomnak.

Tini lányként

„…te mindig olyan hamar tudtál nevetni, akármilyen rossz dolog történt veled, rövid időn belül nagyon vidám tudtál lenni… már egészen kicsinek olyan voltál!”

Ez volt az én jolly jokerem, a lap, ami később is mindent ütött. Bár időnként volt olyan érzésem, hogy ha az élet ilyen alaptermészetet ad valakinek, csakis azért teszi, hogy később jól felképelhesse azzal a felkiáltással, hogy „na, most röhögj! Még mindig röhögsz?! Van kedved nevetni?!” Volt. Sokáig mindig volt.
Ezért gondoltam azt, hogy fulladhatok én naponta akár százszor is, ez egyszer el fog múlni, valahogy el fogom múlasztani, Teljesen biztos voltam benne, hogy sikerülni fog és teljes életet fogok élni.

Nem szeretnék nagyon belemenni, csak röviden vázolnám, milyen életet éltem akkoriban, tizenéves, életre éhes, fiatal lányként, már lassan egy évtizede. Asztmás rohamaim voltak, gyakorlatilag a végső stádiumig megkínzó fulladások, amikor az ember feje felfúvódik, majd lassan ellilul. Ha orvos volt mellettem olyankor, mindig be akart rakni valahova, mert hogy ezzel nem lehet játszani, csakhogy én már rengetegszer be voltam rakva valahova, ahol ugyanez ment, azzal a különbséggel, hogy nem a szüleim pánikoltak a fejem felett, hanem a nővérek és orvosok rohangáltak körülöttem. Úgyhogy egy idő után, aki ismert, kezelt, mindenki feladta, hiszen már mindent kipróbáltak rajtam.
Ha mégis kórházba kerültem, mert ez is elég gyakran megesett, döbbenten bámultam a sírdogáló, kis, kövérkés negyvenes nőt a szomszéd szobából, amikor megtudtam, hogy ő azért sírdogál, mert volt egy rohama, amikor majdnem megfulladt. Egy? Nem értettem, miért bőg akkor most? Most nincs rohama, napokkal ezelőtt volt, akkor miért bőg most? Nekem azóta tíz volt, ez hülye! Így gondolkodtam én akkoriban, mivel már lassan egy évtizede nem aludtam át az éjszakákat, és még ha csak egyszer ébredtem volna szélsőséges fulladási rohamra, de általában ez két-háromszor is előfordult egy alvás alatt, ébredni pedig mindig arra ébredtem, hogy rohamom van. Osztálykirándulásokon, iskolaórákon, buszon, bárhol és bármikor és mindig.

Elkezdtem két párhuzamos életet élni. Az egyikben pokoli kínok közt rettegtem, hogy meghalok, a másikban pedig olyan

Gyerekkoromban

voltam, mint a kortársaim.

…és a két élet semmilyen ponton nem találkozott…

Mihelyt elmúlt a roham, átkapcsoltam, mintha nem is lett volna. Talán így is marad, ha nem jön a serdülőkor, amikor egyre gyakrabban maradtam ki bulikból, összejövetelekből, ha pedig el tudtam menni, az is biztos volt, hogy lesz rohamom, míg ott vagyok.

A folytatáshoz kattints ide!